"- 07.: Egy délelőtt a Vérebbel -"
Date & Time:  
2013. október 23., szerda, 12:00
Entry:
07. Egy délelőtt a
Vérebbel
Valahol az ország déli részén,
egy ismeretlen lakásban / délelőtt 11 óra:
Sansa
még sokáig nem tért magához a döbbenettől, amit a testőr viselkedése váltott ki
belőle. Bőrének minden egyes négyzetcentimétere lúdbőrözött még akkor is,
amikor meghallotta a kiáradó vízsugarak jellegzetes hangját, miután Sandor
megnyitotta a zuhanyfülke csapját. Habár forróság volt, a Stark-lány fázósan
húzta magára a földön hagyott plédet, hogy azzal takarja be magát, ám a jóleső
bizsergés továbbra sem csillapodott a testében.
- Mi
történik velem? – suttogta maga elé tehetetlenül, miközben egyik kezével hosszú,
vörös hajába túrt. Gondolatai szinte azonnal az alig pár méterre tartózkodó
férfi felé kalandoztak. Vajon milyen lenne, ha az Ő ujjai szántanák végig a tarkóját? Ahogy képzelődött, szabad
kezével önkéntelenül is végigsimította azokat a pontokat, ahol előtte nem
sokkal a testőr időzött. Ez a szórakozott, cirógatásokkal teli merengés
percekig is eltarthatott. – Hiszen meg sem érintett igazán! – hasított a lányba
a gondolat. – Csak szimatolt, akár egy kutya. Egy véreb.
- Miért hagytad abba? – Mivel Sansa szemei csukva voltak, nem láthatta, hogy a
testőr már egy ideje az ajtóban áll és őt figyeli, amint magát tapogatja. A
rekedt morgás, ahogy a kérdést feltette, nem hagyott kétséget afelől, hogy
mennyire tetszik neki a látvány. Ám Sansa mégis zavarba jött, ezért a takarót
egy gyors mozdulattal a fejére húzta, hogy Sandor ne láthassa, mennyire
elvörösödött. A Véreb még sosem látta olyan szépnek a lányt, mint abban a
pillanatban, amikor az hagyta, hogy a vágyai átvegyék az irányítást az érzékei
felett.
Rövidesen
egy cincogó, vékonyka, ám annál mérgesebb hang hallatszódott ki a pléd alól.
- Nem illik leskelődni, nem tanítottak meg rá?
- Nem állt szándékomban – nevetett fel a testőr a felháborodás hallatán -, csak
szólni akartam, hogy tettem ki neked egy törölközőt, ha esetleg szeretnél
fürdeni az indulás előtt. – Egy kis idő múlva a takaró lejjebb vándorolt egy
pár centivel, egészen Sansa orra hegyéig, figyelve arra, hogy az anyag továbbra
is takarja az arcát. A lány a legkevésbé sem volt biztos abban, hogy meg
tudna-e úgy szólalni a testőr jelenlétében a történtek után, hogy ne vegye fel
egyből egy főtt rák színét.
- Az jólesne, köszönöm – szedte magát össze rövid habozás után, miközben
végigmérte a férfit. A fekete ing gyűrődésmentesen feszült a mellkasán és a
farmer, amit választott is passzolt hozzá színben. Az egyetlen, ami nem nyerte
el a lány tetszését, a lábszárig érő fűzős bakancs volt. Sansa egyszerűen
elképzelni sem tudta, hogyan lehet kényelmes egy ilyen durva és ormótlan
viselet.
- Akkor hát, ha végeztél, a konyhában megtalálsz. – A döbbent tekintet
látványára Sandor ingerülten hozzátette: - Igen, képzeld, én is szoktam olyat,
hogy reggelizni. – Azzal fogta magát és újból magára hagyta a vendégét.
Miután
megérkezett az aprócska főzőfülkébe, tanácstalanul nyitotta ki a hűtő ajtaját. Hogy
jobb színben tüntesse fel magát, a Véreb hazudott Sansának, mivel igazság
szerint a legtöbbször nem igazán fordított arra figyelmet, hogy számon tartsa
azt, van-e a lakásban bármiféle ehetőnek nevezhető dolog a sörhöz passzoló sós
mogyorón és csípős chipsen kívül. A reggelei legtöbbször egy erős feketével és
hozzá tartozó cigivel indultak, majd a legközelebbi gyorsétterem délelőtti
menüiből választott valamit elvitelre a palota felé menet. Az ebédre pedig még
ennyire sem volt gondja, a Baratheon-kastélyban gondoskodtak az ellátásáról, ha
pedig éppen nem volt szolgálatban, az éttermi számlákat is állták főnökei. Sandor
tanácstalanul vakargatta a fejét. Nemhogy nyúltáp – mivel így hívta a
mostanában divatos salátákat –, egy szelet kenyér sem volt sehol, amiből
szendvicset kreálhatna a lánynak, ráadásul korgó gyomra kíméletlenül jelezte
önmaga számára is, hogy ideje lenne valamit összehoznia. Kétségbeesett
töprengését, hogy kitaláljon valamit, egy halk köhintés zavarta meg. Sansa az
ajtókeretnek támaszkodva várt. A testőr egy futó pillantással megállapította, a
megszeppent lány a szakad harisnya kivételével nagyjából visszanyerte a
szokásos kinézetét. Ugyanolyan ártatlannak tűnt, mint amikor először
találkoztak.
- Éhes
vagy? – A férfi kérdésére egy bólintás volt a felelet. – Az jó, mivel nincs
itthon semmi.
- Gondolom, nem sokat vagy itthon – jelentette ki Sansa, a szegényes
étkészletet vizsgálgatva, ami a szárítóban porosodott már hetek óta. Úgy tűnt,
lassan kezdi visszanyerni a bátorságát, már ami a testőr kritizálását illette.
- Eltaláltad. Szóval, ha nem szeretnél éhen halni, mert én nem, el kellene
indulnunk. Majd útközben megállunk valahol, ismerek egy jó hamburgerest.
Sansa
nem igazán tudta, mit feleljen. Egyrészt nem tartotta jó ötletnek, hogy már
délelőtt gyorskajával tömje magát, másrészt szíve szerint soha többé nem tette
volna be a lábát a Baratheon-palotába, ám azt nem kérhette a testőrtől, hogy
vigye haza, egyenesen északra. Ráadásul az apja engedélye nélkül nem ülhetett
volna repülőre, ahhoz pedig, hogy Ned beleegyezzen az utazásba, el kellett
volna mondania, mi történt vele a házibulin, amitől ilyen hirtelen megváltozott
a véleménye, hiszen ő volt az, aki a legjobban várta és sürgette a látogatást.
Sansa félt az édesapja haragjától, hogy az őt okolná a meggondolatlansága
miatt, ám ami még ennél is jobban aggasztotta, az Joff volt. Most, hogy már
ismerte a fiú igazi jellemét, nem akart vele újra összefutni, ami pedig a
palotában, ha más nem, az étkezésekkor elkerülhetetlen lett volna. Sansa
csalódott volt és haragudott magára, amiért hagyta, hogy az orránál fogva
vezessék és gúnyt űzzenek a naivitásából. Gondolatban feljegyezte, hogy ne
felejtsen el igazat adni Aryának, ha legközelebb találkoznak, kíváncsi volt
arra, vajon a húga hogyan reagál a történtekre. Ráadásul itt volt még Sandor
is, akiről kiderült, hogy csak a javát akarja.
-
Sajnálom – motyogta a vörös hajú lány halkan, egyenesen a férfinek címezve.
- Már megint mit, Kismadár? – horkant fel a testőr meglepetten, hiszen az előbb
még csak a reggeliről beszélgettek. Dühítette, hogy a lány ennyire könnyen
meghunyászkodik, és mindenért bocsánatot kér.
- Igazad volt, mindenben. Észrevehettem volna a megjegyzéseid mögött rejlő
igazságot.
- Már megszoktam. Ne felejtsd, az a munkám, hogy Joffrey hátát védjem,
szerinted ő mennyire hallgat rám bármiben is?
- Hogy bírod őt elviselni? Állandóan csak megaláz téged! – bukott ki a kérdés
Sansából, ám amint meglátta a testőr arckifejezésében beálló hirtelen változást,
egyből megbánta, hogy egyáltalán felhozta a Baratheon-fiút. Sandor tekintete
elsötétült, majd felvette a már jól ismert, semmiféle érzést ki nem mutató
rideg maszkot, amit akkor alkalmazott, ha valamiféle, számára fájdalmas vagy
zavaró téma került szóba.
- A munkámról nem nyilatkozhatom – darálta a Véreb gépiesen. – Ha jót akarsz
magadnak, nem kérdezel többet.
- Legalább azt áruld el, hogyan kerültél a Lannisterekhez! Biztosan lett volna más választásod! – Sansa
hevességében megfeledkezett magáról és megragadta megmentője karját, ám a férfi
abban a pillanatban el is húzódott az érintése elől.
- Soha – többé – ne – hozd – fel – ezt – a – témát! – a testőr hangja
vészjóslóan csengett, ahogy egyenként, lassan tagolva suttogta a szavakat a
lány fölé tornyosulva. Sansa érezte, hogy reszket félelmében. Nem igazán
értette, hogyan jutottak el megint idáig, hogy egy ártatlan kérdéssel ennyire
tönkretette a hangulatot. – Ne akard tudni, ne kíváncsiskodj, és ami a
legfontosabb, ne faggass másokat sem. – Azzal a Véreb karon ragadta a
Stark-lányt és finoman, ám annál határozottabban a bejárati ajtó felé vezette.
A Véreb szolgálati autójában,
útban a kastély felé / déli 12 óra:
Sansa
meglepettségében mukkanni sem mert az anyósülésen. A fák és a házak
iszonyatosan tempóban, szédítő gyorsasággal suhantak el mellettük, a testőr
pedig a leghalványabb jelét sem mutatta annak, hogy hajlandó lenne lassabban
vezetni. A lány már régen elfelejtette, hogy mennyire tartott Joffrey és a
bandája fogadtatásától, sokkal fontosabbnak érezte, hogy végül egy darabban
ússza meg a Vérebbel történő utazást. Habár végül nem reggeliztek semmit,
gyomra a másnapi buli után még erősen kavargott, aminek nem igazán tett jót
Sandor vezetési stílusa sem.
- Ha már
a megalázásnál tartunk, te nem ugyanezt tetted? – A hallgatást, recsegő
hangjával a Véreb törte meg.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Elnézést kértem miatta egy párszor.
- Tőlem. Igen. De honnan kellene tudnom, vajon annak a három patkánynak mitől
durrant el az agya? Velük is játszadoztál? – Sansa döbbenten húzta magát össze
az ülésen. Nem akarta elhinni, hogy a férfi ezt feltételezi róla.
- Én nem játszottam senkivel.
- Akkor mégis hogy néztél ki? Mi volt az a ruha tegnap este? – A testőr karjain
kidagadtak az erek, ahogy a kormányt szorította vezetés közben. – Az első
gondolatom az volt, hogy véresre duglak, nem pedig, hogy megmentelek, és nehogy
azt hidd, ez másoknak nem fordult meg a fejében.
A
lány a sírás határán állt a szavak hallatán. Nem igazán tudta eldönteni, hogy
mitől boruljon ki előbb. Először is, el
kellett ismernie, a testőrnek megint igaza van, még ha nem is a megfelelő
tálalásban adja elő. Másodszor, sértette az önérzetét, hogy a férfi azt
feltételezi róla, bárkivel is flörtölt volna, amikor azt sem tudja, hogyan kell
azt csinálni. Harmadszor, mintha a Véreb a nap folyamán már nem először utalt
volna egy majdnem megtörtént aktusra közöttük.
- Akkor
te sem vagy jobb a többi férfinál – állapította meg, miközben, hogy ne kelljen
a Vérebre néznie, az elsuhanó tájat figyelte. A testőr felkacagott Sansa
duzzogására.
- Mondta bárki is, hogy az vagyok? Nem, Kismadár, én is csak úgy működöm, mint
mindenki más. Sőt, közelebb áll az igazsághoz, ha azt mondom, rosszabb vagyok,
annyira, amennyire egy magadfajta kislány azt elképzelni sem tudja. A
legokosabb az lenne, ha elkerülnél, de nem garantálhatom, hogy nem talál meg helyettem
egy másik szemétláda.
Sansa
kezdett egyre jobban összezavarodni Sandor hallgatása közben, ám legalább azt elérte,
hogy a testőr visszavegyen a tempóból. Úgy tűnt, a férfi igenis a szívén viseli
a sorsát, hiszen bárhogy is próbálta leplezni, nagyon elrejtve, de aggodalom
csendült a szavaiból, illetve még valami más is… de mi? Talán féltékenység? –
Az nem lehet – tudatosította magában a lány -, hiszen az előbb jelentette ki,
hogy még gyereknek tart. Viszont akkor miért húzta fel magát annyira azon, hogy
tegnap este nőiesebben jelentem meg?
-
Sandor, hány éves is vagy? Remélem, ezt még megkérdezhetem – tette hozzá gyorsan,
miután eszébe jutott, hogy a Véreb mennyire felhúzta magát a konyhai
kérdezősködése után. A testőr megborzongott, majd még erősebben markolta meg a
kormányt. Most először történt az meg, hogy Sansa kiejtette a nevét, ám ahogy
ezt megtette, cirógatta a lelkét és az érzékeit. Benne volt minden, a lány
összes haragja, azért, amit Sandor elkövetett ellene az első találkozásuk óta, ám
a dühöt fűszerezte még valami, talán a hála és az abból fakadó bizalom, pikáns
eleggyé vegyítve az érzések kavalkádját, majd kiadva mindent egyetlen
megszólításban.
- Harminc. Miért kérdezed?
- Egyszer még igazán jó apa leszel.
- Honnan veszed ezt a hülyeséget? - A
Véreb arcán fájdalmas fintor jelent meg. Ő és a gyerekek? Ugyan már!
- Ahogy megóvtál és aggódtál értem. Olyan voltál, mint egy apa vagy egy báty.
- Kismadár, te reménytelen vagy. – A kijelentést újból nevetés követte. - Nem
tudom, miféle burokban neveltek, de ha te ezt aggódásnak vetted, valamit nagyon
elnéztél. Én csak közöltem a tényeket. Egyébként pedig nemsokára megérkezünk. –
Amint kimondta, a távolban feltűnt a kastély bejáratát szegélyező díszes fasor.
Sansa elhallgatott, mivel biztos volt benne, neki van igaza, de nem akarta
tovább feszíteni a húrt.
A Baratheon-palota egyik
lakosztályában / délután 1 óra:
Ned
idegesen járkált az íróasztala előtt. Habár a jelentésének a következő
befektetésről háromra kész kellett lennie és a tárgyalások sem haladtak olyan
ütemben, ahogy azt szerette volna, idősebb lányának eltűnése mindennél jobban
aggasztotta. A többi fiatal, bár fáradtan és másnaposan, de jelen volt a közös
reggelinél, eljátszva a szüleik előtt a tökéletes, jól nevelt csemetéiket,
Sansa azonban nem volt sehol, ráadásul Arya sem tudott nővéréről semmit. Még
délelőtt megtalálták a telefonját a szobájában, amit az éjjeliszekrényen
hagyott a készülődés közbeni kapkodásban, így lehetőségük sem volt arra, hogy
legalább felhívják őt. Ned már maga sem tudta, mióta bámulja meredten a készüléke
kijelzőjét, hogy a beérkező hívásokat ellenőrizze, mikor Arya jelent meg az
ajtóban és közölte, hogy Sansa végre megérkezett. A férfi azon nyomban
elindult, hogy a bejárathoz siessen.
Lánya
már az előcsarnokban várakozott, háta mögött a legidősebb Baratheon-fiú
testőrével.
- Merre voltál? – kérdezte Ned, miközben szemügyre vette Sansa öltözetét, a
térdig érő férfipólót, a szakadt harisnyát és az élénkvörös cipőt. Láthatóan
nem így indult el előző délután a tengerparti nyaralóba, a férfi legalábbis
remélte, Sansa nem vette át a húga lázadásból elkövetett öltözködési
hóbortjait.
- Apa, én… - A lány láthatóan gondban volt a szavakkal. – Tegnap este
elindultam sétálni a tengerparton, mivel nagyon szép volt a környék és…
eltévedtem. Sandor jött utánam, hogy visszakísérjen.
- Sandor? – húzta fel a szemöldökét Ned Stark. – Nem inkább Mr. Clegane?
- Úgy értem, Mr. Clegane – vörösödött el Sansa. Édesapja komor arckifejezése
nem sok jót ígért.
- Megtudhatnám, mégis mi történt igazából?
Mi a magyarázata annak, hogy úgy nézel ki, mintha az utcasarokról
szedtek volna össze? Maga pedig, Clegane, hogyan vette a bátorságot arra, hogy
a lányomat egy ismeretlen helyre vigye ahelyett, hogy egyenesen ide hozta
volna, a családjához, ahol biztonságban van?
- Apa, kérlek, ő mentett meg – hajtotta le fejét Sansa.
- Megmenteni? Mitől?
- Az igazság az, hogy megtámadtak, de ne aggódj, amint látod, jól vagyok.
- És még hálás vagy ennek az embernek? – Az idősebb férfi higgadtnak tűnt, ám
belül tombolt a dühtől. – Ha megfelelően végezné a munkáját, nem engedte volna,
hogy bajba kerülj. Clegane, ha még
egyszer a lányom közelébe mer menni, gondoskodom róla, hogy rövidesen munkája
se legyen. Majd magam intézkedem Sansa védelméről. Te pedig, ifjú hölgy, indulj
a szobádba, később még hallani akarom, mi is történt valójában.
Miután
Ned befejezte a mondandóját, indult is, hogy átnézze a leadásra váró jelentést.
Így, hogy már látta, lánya épségben van, újra tudott a munkájára koncentrálni,
habár ezt a viselkedést előbb várta volna Aryától. Mindig is Sansa volt az, aki
a legjobban viselkedett a gyermekei közül. Azt pedig, hogy mit keresett
emellett a veszélyes fickó mellett, elképzelni sem tudta. Még nem sejthette,
egyszer Sandor lesz majd, akinek a lányai életét köszönheti.
Sansának
fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen. Habár Ned a szobájába utasította és
többé a testőrt sem láthatta, valamit még szeretett volna a Vérebnek mondani,
mielőtt engedelmeskedik az apai parancsnak. Azonban a csöndet a férfi törte
meg.
- Indulnod kellene, a végén még kikapsz. – Mosolya a hegek mellett egészen
torznak tűnt, hiába takarta az arcának sérült felét előre tűrt pár hajtincs.
- Viccesnek találod?
- Hogy nem láthatlak? Nem. Az apád reakcióját? Egyszer úgyis lenyugszik.
- Akarsz még látni? – Sansa meglepődött a testőr válaszán, ám annak örült, hogy
Ned szavai nem sértették meg a férfit.
- Miért, te nem? – A lány habozását látva keserűen hozzátette: - Igazad van,
ami tegnap és ma történt, nem jelent az égvilágon semmit. Semmit.
- Nem úgy értettem… - kezdte volna Sansa, ám addigra a Véreb már hátat
fordított neki és elindult a kétszárnyú bejárati ajtó felé.
Címkék: fanfiction, Sandor Clegane, Sansa Stark, Trónok harca
"- 06.: A megmentő -"
Date & Time:  
, 11:11
Entry:
6. A megmentő
Valahol az ország déli részén egy
kihalt tengerparti sétányon / éjfél:
Habár
a tenger morajlása valamennyire elfojtotta a hangokat, Sandor futás közben a
part felől izgatott pusmogásra és vihogásra lett figyelmes. Miután a parkban
nem találta a lányt, első útja a vízhez vezetett, remélve, hogy talán mégsem
annyira különbözőek, és Sansát is megnyugtatja a sós párától terhes levegő a
csalódás után. Ám a nevetéstől, amit felé sodort a szél, még ő maga is, aki már
Joffrey mellett elég sokat látott, megborzongott. Az elhaló női sikoly semmi
jót nem jelentett.
-
Bassza meg! – Fohászkodás helyett csak ennyi hagyta el a férfi száját, ahogy a
hangok irányába indult. Bár a sötéthez még szoktatnia kellett a szemét, tisztán
kivette a lány fölött álló három alakot, akik közül az egyik, aki nem az
áldozatuk lefogásával volt elfoglalva, idegesen fordult hátra. Nem kellett sok
idő, hogy az ismeretlen suhanc a közeledő léptek zaját hallva rohanjon a
biztonságot jelentő teljes sötétség felé, hagyva társait, hogy megoldják
helyette a konfliktust. A testőr gondolkodás nélkül húzott egyet be az eléje
álló fekete hajú fickónak, mire az fájdalmas ordítással indult a bandájuk
főnöke után. A foghíjas kopasz már keményebb diónak bizonyult, szakszerű
hárításokkal válaszolt a Véreb minden egyes támadási kísérletére, majd a Sansa
ruhájának elvágásához használt bicskát felvéve támadt az érkezőre. Sandornak
minden erejét össze kellett szednie, hogy ki tudja csavarni ellenfele kezéből a
pengét, ám annak dulakodás közben mégis sikerült egy mély vágást ejteni a
testőr karján, mielőtt a többiek után igyekezett volna, de a férfi nem igazán
törődött a sebbel, már csak a földön heverő Stark-lány érdekelte.
-
Ne mustráld már a mellét! – szólt magára dühösen gondolatban a Véreb, ahogy
letérdelt az addigra már ülő helyzetbe tápászkodó Sansa mellé, hogy megnézze,
mit tettek vele támadói. A lány pocsékul festett. A buli elején látott
frizurának nyoma sem volt, vörös haja rendetlenül omlott a vállaira, harisnyája
több helyen felszakadt, a felső, amit viselt pedig mellénynek is kevés lett
volna. A mozdulat, ahogy karjait félve maga elé vonta, hogy eltakarja a
kebleit, újból haragra gerjesztette a férfit. – Csak tudnám, kik voltak ezek a
gennyládák! – morgott ingerülten. Habár Joffrey mellett megjegyzett minden
fiatalt, aki a körükben mozgott, az ismeretleneket sosem látta védence
közelében. Ha legalább a takart fejűt felismerte volna, aki olyan gyorsan
elfutott az érkezésére! Merengéséből végül Sansa kérdése zökkentette ki.
- Miért
pont te? – A lány egyetlen mondatával a harag és a kétségbeesés áradatát
zúdította a testőrre. Miután a férfi továbbra is hallgatott, újból nekiszegezte
a kérdést, ezúttal egy fokkal ingerültebben. – Miért pont te jöttél utánam?
Miért neked kell így látnod? – Ahogy beszélt, ujjaival egy kósza, előre lógó
hajtincset idegesen a füle mögé tűrt. Sandor csak ekkor látta meg az
elmaszatolódott két fekete csíkot, a szemfesték maradékát a könnyáztatta arcon,
amitől a lány arca még beesettebbnek hatott. És Sansa még mindig sírt.
- Kinek örültél volna helyettem? – kérdezte a férfi még mindig térdelő
helyzetben. – Talán a szőke hercegnek?
- Hercegek nem léteznek – jött azonnal a dacos, ám szomorú válasz.
- Örülök, hogy végre rájöttél. – Miközben beszélt, Sandor kibújt fekete
bőrdzsekijéből, hogy Sansára terítse, de a lány elhúzódott az érintése elől. –
Ne félj tőlem! – Szabad kezével arcának sérült oldalát a szokásos hajsimító mozdulattal
rejtette el, de a gesztust szinte már észre sem vette, annyira megszokottá vált
az eltelt évek alatt, ellenben Sansa, akinek azonnal feltűnt, hogy a Véreb is
zavarban van.
- Kérlek, fordulj el! – utasította a testőrt halkan, miközben óvatosan a kabát
után nyúlt. – Nem tudom úgy felvenni, hogy ne… mutassam meg magam – fejezte be
rövid habozás után, mire a férfi a hatalmas víztömeget kezdte el tanulmányozni.
A dzseki túlságosan nagy volt rá, a combja közepéig is leért, de nem bánta, az
erősödő szélben már amúgy is kezdett fázni.
- Vihar
készülődik – hallotta meg Sansa a már jól ismert rekedtes hangot rövid habozás
után. – Ideje, hogy visszavigyelek.
- Ne! – sikoltott a lány rémülten. – Csak azt ne, nem akarok oda visszamenni!
Én… nem akarom őket látni!
- Pedig már biztosan keresnek – állt fel a férfi, amikor már elzsibbadtak a
lábai a térdeléstől. Föntről nézve a Stark-lány még kisebbnek és törékenyebbnek
tűnt, mint ahogy emlékezett rá.
- Ugyan ki, Joffrey? Vagy a barátnője? Igazad van, biztosan hiányzom nekik,
nagyon unatkozhatnak megfelelő céltábla nélkül.
- Mondtam már, hogy tetszel, amikor ingerült vagy? – nyújtotta a még mindig a
földön kuporgó Sansának hatalmas tenyerét, hogy felsegítse. A férfi maga sem
tudta, honnan jöttek a szájára a szavak.
- Tessék? – kérdezett vissza a lány megilletődötten, de nem fogadta el a feléje
nyújtott kezet. A férfi meglepően higgadt viselkedése szinte elfelejtette vele
az érkezése előtt történteket… szinte. Ahogy ezt kigondolta, újból magán érezte
az ismeretlen maszkos érintését, ahogy ujjaival mohón végigsiklott a testén,
miközben kísérői élvezettel szemlélték a vergődését. Az emlékek, bármennyire is
küzdött ellene, újból előcsalták a könnyeit, fejét a térdeire hajtva,
tehetetlenül szipogott a Véreb kabátjának takarásában. Sansa úgy érezte, csak
saját magát okolhatja, hogy bedőlt Joffrey meséinek, hogy elhitt mindent, amit
a fiú állított, hogy erőltette édesapjánál, hogy hozza őket magával délre. Ha
mindez nem történt volna meg, most otthon ülne húgával közös szobájában Houndot
ölelve, kedvenc romantikus regényét olvasná vagy éppen Lady bundáját fésülgetné
a nappaliban a kandalló előtt. – Lady, drága kiskutyám! – zokogott fel
keservesen még mindig a földet bámulva. Legszívesebben kizárta volna az őt
körülvevő világot, legfőképp a mellette álló férfit, mivel nem akarta, hogy
bárki is tanúja legyen a megalázottságának és a fájdalmának. Ha valamit
megtanult az édesapjától, akkor az az volt, hogy a Starkok büszkék és erősek, ő
pedig a jelen pillanatban a legkevésbé sem felelt meg az elvárt képnek.
Sandornak
fogalma sem volt, mit kezdjen a magába zárkózott lánnyal maga mellett. Habár
volt egy húga, nem igazán emlékezett rá, mivel őt hamar elveszítették egy
alattomos betegségben az édesanyjukhoz hasonlóan, így a Vérebnek kiskorától
kezdve csak apja és bátyja jelentették a társaságot, egyszerűen esélye sem volt
megtanulni, hogyan bánjon a nőkkel. Akik pedig azóta keresztezték az útját,
azok vagy kitértek előle, vagy pedig valami olyasmit akartak tőle, ami inkább
volt állatias, mint érzelmekkel teli. Kénytelen volt hát megállapítani, hogy a
múltjában semmi sem szolgál használati útmutatóul, hiába töpreng továbbra is a
helyzet megoldásán, nem tehet mást, rögtönöznie kell. Legszívesebben a karjai
közé zárta volna a folyamatosan pityergő Sansát, de a lány a legkisebb jelét
sem mutatta annak, hogy igényelné a közelségét. – Végül is, miben különbözök az
előbbi szarházi férgektől egy ilyen nő szemében? – tette föl magának a gúnyos
kérdést a testőr, miközben tudta, valamit mondania kellene. Csak ne lenne olyan
nehéz! Végül mégis Sansa volt az, aki megtörte a csöndet.
-
Mocskosnak érzem magam – nevetett fel keserűen, amitől még Sandort is keserűség
töltötte el. Szerette a lány nevetését, de tudta, a kacaj most csak fájdalmat
palástol. Amikor újból letérdelt mellé, egyik kezét óvatosan Sansa álla alá
helyezte, hogy az ne tudja elfordítani a fejét.
- Mit tettek veled? – hangjába igyekezett annyi lágyságot beleerőltetni,
amennyi csak tőle tellett, ám haragját egyre kevésbé sikerült palástolnia. –
Hol értek hozzád? – A válasz azonban hallgatás volt. – Sansa!
Sansa
a neve hallatán libabőrös lett. Még soha, egyetlen férfi szájából sem hangzott
ennyire gyengéden ez a szó, mint a testőr érdes hangján, mely egyszerre karcolta
és simogatta az érzékeit. Hogy végül válaszoljon, lassan végigcsúsztatta a
tenyerét a testén, ott, ahol a támadói is megérintették, miközben tekintetével
végig Sandor pillantását kereste. Amikor a combjaihoz ért, a Véreb nem bírt
tovább magával és magához ölelte.
-
Megölöm őket! – jelentette ki a testőr eltökélten, miközben egy határozott
mozdulattal az ölébe kapta a meglepett lányt és felegyenesedett. Sansa nem
ellenkezett. Az utolsó emléke az volt, hogy a férfi vállára hajtja a fejét, aki
egy ismeretlen hely felé indult el vele, ám a lány nem félt, hogy innentől
bármi baja eshetne. Végre biztonságban volt.
Valahol az ország
déli részén, egy ismeretlen lakásban / délelőtt 10 óra:
Sansa
hasogató fejfájásra ébredt és amint kinyitotta a szemét, forgott vele a világ. Ez
volt az első alkalom, hogy a másnaposság tüneteit magán érezte, ám így is
megfogadta azonnal, soha, senki kedvéért nem hajlandó többet inni, legyen szó
bármilyen buliról, jókedvről vagy könyörgésről. Kellett pár perc, mire a rosszullét
után rájött, nem a Baratheon-palota vendégszobájának hatalmas franciaágyán érte
az álom, hanem egy ismeretlen helyen, ráadásul nem is egyedül, amit az ágy
előtti szuszogásból sikerült kikövetkeztetnie. Ahogy óvatosan lenézett, Sandort
pillantotta meg elterülve a földön. A férfi egy pokrócot magára terítve aludt
az ágy elé rakott szőnyegen, habár még bőven lett volna elég helye a lány
mellett. Úgy tűnt, a takaró alatt a nagy melegben nem visel pólót, már amennyit
a kilógó karja láttatni engedett. Mivel az oldalán aludt, az arcát borító hegek
szinte teljesen takarásban maradtak a kíváncsi szemek elől.
-
Egész helyes lenne – állapította meg a lány magában, a megmentőjét mustrálva. –
Csak a modorán változtathatna egy kicsit. – Amint ezt kigondolta, máris érezte,
hogy téved. Előző este a Véreb – kivételesen - kifogástalanul viselkedett.
Ahogy jobban körülnézett, Sansa egy összehajtott fekete pólóra lett figyelmes
az éjjeliszekrényen. Vajon Sandor neki készítette ki? – morfondírozott továbbra
is magában. Úgy tűnt, a férfi, mielőtt lefektette volna az ágyba, csak a
kabátot vette le róla, a többi ruhadarab háborítatlanul maradt a helyén, habár
a felső azóta is csak cafatokban takarta valamennyire a testét. A vörös hajú
lány igyekezett nem arra gondolni, vajon a testőr mennyit látott az idomaiból,
miközben vetkőztette. Hiszen megmentette… igen ám, de akkor is csak egy
férfiről van szó!
Habár
émelygett még, és a közérzete továbbra sem volt a legjobb, miután átvette a
pólót, Sansa kikelt az ágyból, hogy jobban körülnézzen a lakásban, ahova Sandor
az előző éjszaka vitte. – Valószínűleg az övé – állapította meg a parányi
konyhát vizsgálva, ahol már két ember is csak szűkösen fért volna el egy
reggelire. A testőr otthonában a szürke, a fekete és a vörös színek domináltak,
kihangsúlyozva a lakás férfiasan rideg jellegét. A „birodalom” – folytatva a
felfedezőútját Sansa – nem volt nagy, csupán a konyhából, egy fürdőszobából és
a hálóból állt, ahonnét a lány elsőnek kijött, bár ennyi is tökéletesen
megfelelt egy olyan embernek, aki a munkájából adódóan a napjai nagy részét nem
otthon töltötte.
Sansa,
miután befejezte a nézelődést, lábujjhegyen osont vissza a még mindig alvó
Vérebhez, ám amint átlépett volna a férfin, villámgyors karok ragadták meg a
bokájánál fogva, lerántva ezzel a lányt a földre, aki rémületében sikoltott
egyet. Habár nem ütötte meg magát, mivel egyenesen a testőrre esett, a
felháborodása annál nagyobb volt.
- Neked is jó reggelt! – mondta bosszúsan a lány, miközben azon igyekezett,
hogy minél kecsesebben tápászkodjon fel, ám a kezek továbbra sem engedték el. –
Ez mégis mire volt jó?
- Ne haragudj! – nyitotta ki lassan a szemét a Véreb. – Régi beidegződés, sosem
tudhatom, ki akar megtámadni, amíg alszom, így muszáj valamennyire ébernek
lennem.
- Ez nem magyarázat arra, hogy miért kellett leteperned! – duzzogott Sansa
immáron a testőr mellett, a földön fekve. Ahogy Sandor megmozdult, a takaró is
félrecsúszott, szabad utat engedve a lány tekintetének, aki azonnal észrevette,
hogy a férfi egy fekete boxeralsón kívül nem nagyon fordít figyelmet a hálóruházatának
megválogatására. Amint ezt Sansa tudatosította magában, érezte, hogy elönti a
pír, ezért zavarodottan fordított a testőrnek hátat.
- Most
meg mi a baj? – kérdezte értetlenül a Véreb. – Hiszen elnézést kértem. – Hogy
kíváncsiságának engedjen, maga felé fordította a sértődött lányt, ám annak
vörös arcát látva maga is meglepődött. – Miért pirultál el?
Sansa a kérdés hallatán a föld alá süllyedt volna szégyenében. Habár a testőr
szőrös volt, szőrösebb, mint a bátyjai, amikor a strandon utoljára látta őket, a
férfi kidolgozott izmait semmi sem rejtette el. – Minden rendben?
- Semmi sincs rendben! Egy majdnem meztelen férfi mellett fekszem! – jelentette
ki magában Sansa, ám hangosan csak ennyit mondott: - A takaród… félrecsúszott.
- És? Engem nem zavar, amúgy is rohadt meleg van. – A rémült tekintetet látva
azonban a férfi visszarántotta magára a plédet. – Most elégedett vagy?
- Köszönöm – mosolyodott el hálásan Sansa, miután megbizonyosodott róla, hogy a
közéjük került szövet biztosan nem mozdul el egy darabig. – A végén még
megfáznál.
-
Nyáron? A tengerpart mellett? Kislány, ilyen rossz kifogást még sosem
hallottam, hogy felöltözzek – nevetett fel mély hangján a Véreb. – Valld csak
be nyugodtan, hogy nem tetszik a testem. Gondolom, a nyálas bálványaid egészen
máshogy festenek.
- Nem! Tetszel, csak… - Miután Sansának eljutott a tudatig, hogy most vallotta
be az eddig legjobban gyűlölt férfinak, aki előző este a megmentőjévé lépett
elő, hogy bizony nem néz ki rosszul, újból csak azt kívánta, hogy nyíljon meg
alatta a föld, mielőtt hasonló meggondolatlan nyilatkozatokat tenne. – Csak én még sosem… - A testőr kérdő
tekintetét látva a lánynak újból elakadt a szava. Fogalma sem volt, hogyan adja
Sandor tudtára azt, hogy még szűz. Még abban is bizonytalan volt, hogy
egyáltalán a Véreb orrára akarja-e kötni az információt. – Sosem voltam még
férfival – született meg nagy nehezen Sansa vallomása, mire egy haragos horkantás
volt a válasz. – Valami rosszat mondtam?
- Hát ennyire szar alaknak tartasz? – kérdezte Sandor dühösen, miközben egy
hirtelen mozdulattal magához húzta a reakciójától megszeppent lányt. –
Válaszolj, Kismadár, vagy már nem dalolsz olyan lelkesen az igazi
véleményedről? Mindig jössz a kedves kis semmiségeiddel, aztán egy óvatlan
pillanatban, amikor nem figyelsz oda, elszólod magad. Ennyire már sikerült
megismernem téged. – Miközben beszélt, arcának sebesült fele hozzáért a lány
vállához az ölelésben. Sansa érezte a sérült bőr érdességét, ám nem húzódott
el. – Szerinted csak azért mentem utánad, hogy miután elhoztalak, én magam
dugjalak meg? – Mire Sansa feleszmélt döbbenetéből, a Véreb már fölé kerekedett.
Csak most tűnt fel a neki, hogy a férfi mennyivel hatalmasabb nála, amikor
Sandor szinte betakarta a testével.
- Nem tennél ilyet! – nyúlt reszkető kezekkel a hegek felé a vörös hajú lány.
Úgy tűnt, a testőrt megdöbbentette a mozdulat, végül mégis hagyta, hogy Sansa
végigsimítson ott, ahova ő magam sem szívesen nyúlt. – Ha tényleg az vagy,
akinek mondanak, egy véreb, akkor csak azt kell tennem, hogy megszelídítelek –
próbált nevetni a lány, ám hangja még mindig reszketett.
- Akkor az első lecke: ne mutasd ki a félelmed! – suttogta a fülébe a testőr,
mire Sansa libabőrös lett a forró leheletétől. – Még akkor sem, ha a dög fölébed
került. A félelem részegít! – haladt lefelé beszéd közben Sandor a lány
nyakának vonalán, le egészen a kulcscsontig. – A félelem vaddá tesz –
szuszogott bele a férfi az apró gödröcskébe, mire egy sóhaj volt a válasz. – De
egy jó kutya – nézett egyenesen az elgyengült Sansa szemébe – mindig tudja,
meddig mehet el a gazdájánál és, hogy mikor ér véget a játék. – Azzal
feltápászkodott és minden további nélkül a fürdő felé vette az irányt.
Címkék: fanfiction, Sandor Clegane, Sansa Stark, Trónok harca
"- 05.: A cafka -"
Date & Time:  
, 11:06
Entry:
5. A cafka
Valahol az ország déli részén,
egy tengerparti nyaralóban / este 8 óra:
Habár
Sansát lenyűgözte a Baratheon-nyaraló impozáns külseje a tengerre néző hatalmas
terasszal, a csodás előkerttel és a medencével, mégsem tudta kiverni a fejéből
a Vérebbel történt vitát. Még mindig a fülében csengtek a férfi szavai:
fölényesség, szánalom és undor, minden, amit a lány a legkevésbé sem érzett, ha
a testőrre nézett. Bár nem merte megkérdezni a Sandor arcát borító hegek
eredetét, sokkal inkább a sajnálat volt az az érzés, mely a hatalmába kerítette
őt, valahányszor csak meglátta a berögződött hajsimító mozdulatot. – „Ha
annyira tudni akarod: a legkevésbé sem hatottál meg” – jutottak eszébe a közös
utazás közben fejéhez vágott szavak. – Dehogynem – gondolta keserűen. –
Különben nem gyűlölnél ennyire.
-
Ha továbbra is ennyire fancsali képet vágsz, kénytelen leszek rákérdezni, mi
történt köztetek, amíg ideértetek – nyomott Dany egy pohár likőrt a duzzogó
vörös hajú lány kezébe. – Igyunk! Doreah, Irri, gyertek már ide! A jó estére! –
A koccintás után Sansa bátortalanul kortyolgatta az italt. Aryával ellentétben
szinte alig ivott még, legtöbbször a szilveszteri pezsgőt is elodázta az íze miatt
és gyümölcslével ünnepelt a szüleivel és a testvéreivel, akik cukkolták is
eléggé emiatt.
- Sansa!
Hú, hirtelen meg sem ismertelek! – hallotta meg a lány a háta mögül az annyira
várt hangot. Hogy zavarát leplezze, a tőle telhető legcsábosabb mozdulatokkal itta
meg a fiú előtt a likőr maradékát. – Irri, hozz nekünk valami ütősebbet! – adta
ki a parancsot Joffrey, mire az említett szó nélkül indult el, hogy teljesítse
a feladatát. – Ami pedig téged illet, Doreah, Viserys már vár, ha érted, mire
gondolok – kacsintott cinkosul a szőke fiú. Daenerys kétségbeesetten nyúlt
volna barátnője felé, ám a barna lány határozottan rázta le az őt ölelő
karokat.
- Tudom, mit csinálok!
- Csak mert a bátyám füttyent egyet, nem kell azonnal menned! – felelte Dany
csendesen.
- Visery szeret engem – jelentette ki eltökélten Doreah -, bármit is próbálsz
tenni ellene. Talán, ha nem próbálnál meg mindenkit kisajátítani, észrevennéd,
hogy nem te vagy mindenki életében az egyetlen. – Azzal elindult az emeleten
található hálószobák felé.
- Nem így értettem! Várj már! – kérlelte barátnőjét a szőke lány, miközben
felszaladt utána a lépcsőn, egyedül hagyva Sansát vendéglátójukkal.
- Ez már
nem a mi dolgunk – karolta át Sansa vállát a fiú, miközben elvette a megjelenő
Irritől a poharakat. – Gyere, menjünk ki a teraszra! – vezetgette Joffrey tovább
az említett hely felé. – Miért nem voltál lent a csarnokban, amikor kerestelek?
- Amikor megérkeztünk, ott ült melletted az a lány, és én…
- Fogalmam sincs, kiről beszélsz. – A Baratheon-fiú hangja ingerültté vált
Margaery említésére, amitől Sansa akaratlanul is hátrébb húzódott a korlátok
felé. – Most meg mi bajod, csak nem félsz tőlem? Ez tetszik!
- Én nem akartalak felhúzni, csak olyan furcsán reagáltál, ahogy a barátnőd
említettem.
- Mégis ki mondta neked, hogy a nőm? Különben is, nem akarok másokkal
foglalkozni, amikor végre kettesben vagyunk – húzta vissza magához az erkély
tartóoszlopába kapaszkodó lányt. Fogalma sem volt, Sansa mennyit ihatott
azelőtt, hogy megjelent volna mellettük, mindenesetre szeme csillogása egyre határozottabban
jelezte spiccességét. - Whiskyt!
- Nem, köszönöm. Még sosem ittam, de nem lehet túl jó az íze.
- Ez nem kérdés volt – mosolyodott el Joffrey, miközben felé nyújtotta az egyik
poharat. – Idd meg és lazulj el végre, nem szeretem azokat a nőket, akiknek
könyörögni kell! Nem azért hívtalak el, hogy csak mereven álldogálj, mint
valami szobor! – Sansa tudta, ha Daenerys nem szólt volna a buliról, most nem
lenne itt, ám nem akart a fiúval veszekedni. A krémlikőr után az ital még
keserűbbnek hatott az eredeti ízénél is, a lány nem tudta megállni, hogy ne
fintorodjon el. – Nem ízlik, hölgyem? – vette ki Joff a kezéből a poharat, hogy
a tőlük nem messze álló asztalkára tegye. – Ha szeretnéd, adhatok valami
édesebbet!
- Az jólesne – mosolyodott el hálásan a lány.
A
csók, mellyel Joffrey letámadta, korántsem váltotta be a hozzá fűződő
reményeket. A fiú kezével a szűk felső alatt matatott, miközben nyelvét hevesen
forgatva, erőszakosan tuszkolta át a szájába. Sansa sokszor elképzelte, hogy
milyen lesz, ha egyszer ajkaik találkoznak, ám álmaiban a srác gyengéd volt és
figyelmes, miközben a kiábrándító valóság meg sem közelítette a képzelgéseit.
Ellenállását gyengítette az elfogyasztott alkohol is, melynek hatásaként egyre
bizonytalanabbnak érezte lábait a magas sarkakon, ezért, hogy egyensúlyát
megőrizze, kénytelenül Joffrey vállába kapaszkodott, amit az említett egyből
félreértett.
-
Na, tudtam én, hogy akarod! – lehelte a lány kulcscsontjának a fekete
miniszoknya sliccénél matatva. Hogy Sansa akarta-e, azt ő maga sem tudta, csak fejének
tompa zúgását és hozzá tartozó szédülést érzékelte. Az elhaló nyögés, amit
képes volt kiadni magából, ugyanúgy értelmezhető volt tiltakozásként, mint
ahogy a vágy jeleként is. – Már amikor megérkeztetek, gondoltam, hogy miattam
készültél ennyire. Bevallom, tetszik, amit látok, sikerült elcsábítanod. – A mondatot
egy újabb nyelvtámadás követte a fiú részéről. Sansa kezdte egyre jobban
elveszíteni a valóságot. Érezte Joffrey illatát a whisky szagával keveredve, az
egyre erőszakosabban matató ujjakat a combjai környékén, ám túl kába volt
ahhoz, hogy bármi ellen is tiltakozzon.
-
Lám-lám, az új álompár! – Margaery hangja fagyosan csengett a forró nyári éjszakában,
ám a szeméből sugárzó düh nem hagyott kétséget az érzései felől. – Egy napra
megyek el, és te máris helyettesítenél, ráadásul egy ilyen északi útszélivel! –
bökött fejével a ruháját bőszen, ám nagyon is ügyetlenül igazgató Sansa felé a
lány. Joffrey láthatóan semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy segítsen alkalmi
partnerének, beérte azzal, hogy az ő öltözete makulátlannak hatott.
- Margaery, drágám, félreérted a történteket! – vette elő behízelgő modorát a
fiú. – Igaz, a helyedben én is a szememnek hinnék, de ismersz! A szívemen
viselem a vendégeim jókedvét, és Sansa, ha jól emlékszem a nevére, látod, ebben
sem vagyok biztos, túlságosan is elengedte magát. Tudod, mi a véleményem
azokról a lányokról, akik nem tudják megőrizni a tartásukat, de megesett rajta
a szívem, ezért kijöttem, hogy megnézzem, mi van vele. Itt követtem el hibát –
nézett megvetően a vörös hajú lányra Joff. – Ez a kis cafka, habár tudja jól,
hogy vagy nekem, egyszerűen letámadott! Amikor megjelentél, éppen lehámozni
próbáltam magamról, de elhiheted, mennyire tapadt.
Sansa
nem akart hinni a fülének. A fiú minden lelkiismeret-furdalás nélkül cafkázta
le és hazudott folyékonyan a barátnőjének csak azért, hogy a saját bőrét
mentse.
- Én nem… - kezdte volna a lány a saját verzióját, ám Margaery szinte azonnal
félbeszakította.
- Inkább ne mondj semmit! A kezdettől fogva láttam, mekkora pincsikutyaszemeket
meresztesz Joffreyra.
- Már északon alig tudtam levakarni magamról – toldotta meg az említett hevesen.
– Látnod kellett volna, hogyan követett mindenfelé, annyira idegesítő volt, egy
lélegzetvételnyi nyugtom sem volt tőle!
- Te utolsó, hazug féreg! – Sansa maga sem tudta, honnan vette a bátorságot,
hogy felképelje Joffot, ám mire felfogta, hogy mit is tett, a következménye
visszavonhatatlanul megjelent egy vörös folt képében a srác arcán. A szőke fiú
meghökkenve nézte a dühtől remegő lányt. A mozdulat, mellyel végigsimított az
ütés helyén, lassú volt és elképedt, mintha maga sem hitte volna el, hogy az
előbbi megtörténhetett.
- A kis ajándékodat nem felejtem el! – fröcsögte Sansának megvetően. – Ezért
még megfizetsz! – Ám a lány válasz helyett csak elrohant mellettük.
- Ilyenkor hol van a Véreb, hogy megvédjen? – ölelte át barátját féltően
Margaery.
- Fogalmam sem volt, hogy a Starkok ilyen aljasak, ezért nem szóltam neki.
Hiszel már nekem?
- Teljes mértékben. Még megkeserüli ez az északi liba a merészségét! Van is egy
ötletem, csak szólnom kell Viserysnek, garantálom, hogy tetszeni fog neked!
Valahol az ország déli részén,
egy tengerparti nyaralóban / este 10 óra:
- Jaj,
Jorah! De jó, hogy látlak! – futott bele véletlenül testőrébe Dany. – A Vérebbel kell beszélnem. Sürgős! –
fújtatott a lány, kezét az oldalához szorítva. Már a fél házat körbefutotta, de
nem találta sehol a férfit. Éppen Irrit kereste, amikor véletlenül fültanúja
lett Margaery és bátyja tervének. Bár nem értette pontosan, mit követett el
Sansa, tudta, semmi jó nem sülhet ki abból, ha valaki Viserys segítségét kéri,
és a Rózsaszál eléggé idegesnek tűnt…
- Mi dolgod van vele, amit én nem tudnék elvégezni? – húzta fel az orrát
sértődötten a férfi. Daenerys maga sem értette, miért éppen Joffrey testőre
volt az első, akiről úgy gondolta, megvédené Sansát, miközben maga is tanúja
volt a megérkezésükkor lezajlott jelenetnek, mégis biztos volt benne, Sandor
elhinné neki, ha azt mondaná, baj van.
- Nem rólam van szó – kapkodta a levegőt még mindig a lány.
- Az más. A medence környékén láttam utoljára. Vigyázz magadra! – Ám az utolsó
mondatot Dany már nem hallotta, lélekszakadva rohant az udvar felé.
Végül ott találta meg a becsiccsentett férfit,
ahol testőre mondta. Véreb vízbe lógatott lábbal ült a medence szélénél
magányosan, cigarettáját szívva, körbevéve jó pár üres sörösüveggel.
- Sandor! – szaladt oda hozzá azonnal a kétségbeesett Dany.
- Mit akarsz már megint? – kérdezte szokásos megnyerő stílusában a testőr. –
Nem volt elég, hogy elhoztam a barátnődet? Gondoskodott róla, hogy elég legyen
egy időre a társaságotokból, menj vissza és érezd jól magad valakivel!
- Nagyon jól tudod, hogy nincs most itt, akivel jól érezném magam. Hol is van?
Ja, igen, a motorodat javítja.
- Ha éppen nem a Baratheonok lovainak szarját lapátolja – húzott meg egy újabb
üveg sört a férfi.
- Elviselhetetlen vagy! – toporgott mellette dühösen a lány. – Most mégis
szükségem van rád, mivel Sansa bajban van! Próbáltam megkeresni, miután
meghallottam, hogy az a vipera Margaery és a bátyám terveznek ellene valamit,
meg azt is, hogy felpofozta Joffreyt, és aggódom érte.
- Mit csinált? Ha így folytatja, a végén még nekem kell rendre teremtenem és
nem mondhatnám, hogy nem élvezném – vigyorodott el a Véreb.
- Értsd már meg, bajban van! – kiáltott magából kikelve Daenerys, miközben
tehetetlen dühében a férfi felé rúgott egyet.
- Jól van, na! Felfogtam. Ugye tudod, hogy csak azért ugráltathatsz, mert Drogo
barátnője vagy?
- Nem számít, csak segíts! – fogta könyörgőre a dolgot a lány, mire a férfi úgy
tűnt, megenyhült.
- Van a közelben egy park, talán oda mehetett.
- Köszönöm! – ölelte át Sandort Dany.
- Hé, Kissárkány, csak lassan a testtel, a végén még át kell gondolnom ezt a
haverságot Drogóval, ha a nője ilyeneket művel!
- Nem tennél te ilyet! – dünnyögte a férfi mellkasának magabiztosan Dany. A
testőr megilletődve nézett le az aprócska szőke lányra, aki magasságban valahol
a mellkasa tájékán ért véget.
Eközben a tengerparti sétányon /
este 10 óra:
-
„Cafka” – Joffrey szavai megállíthatatlanul törtek elő újra és újra, hiába
próbálta elnyomni Sansa a könnyeivel együtt, túl feldúlt volt ahhoz, hogy képes
legyen bármilyen érzelmet is elfojtani. Pedig régebben bármikor, erőfeszítés
nélkül tudta eljátszani a jégkirálynő szerepét, erre itt délen az első
stresszesebb helyzetben felképelte vendéglátói fiát. A hercegét. Az utolsó
szóra nevetve rázta meg a fejét. Hogyan is hihette, hogy egy ilyen srácot nem
vár otthon senki! A fiú unott, flegma hangját egyszer csak egy mély, cigitől
rekedtes morgás cserélte fel: „Talán nem kellene mindenkiben a szőke herceget
keresned!”
-
Örülhetsz, Véreb, már nem vagy egyedül a listán! – rúgott bele dühösen a
homokba, mire cipőjének sarka teljesen elsüppedt a nedves fövenyben.
- Csak nem eltévedtél, kislány? – hallotta meg Sansa maga mögött egy kisebb
csoport kérdését. Mire válaszolhatott volna, a suhancokból álló társaság már
teljesen körbe is állta. Nem voltak többen háromnál, ám az egyedül sétálgató
lány így is megrettent tőlük.
- Nem – cincogta ijedtem.
- Pedig nekünk nagyon úgy tűnik – lépett hozzá közelebb az egyik, akinek
sápadt, beesett arcát félhosszú fekete haj keretezte. – Csak te vagy itt és mi.
- Így van, kislány. – A hang felé fordulva Sansa egy izmosabb és minden
bizonnyal idősebb férfival találta magát szembe, aki foghíjas mosolyát
villantotta a riadt lány felé. – Senki sem hallana meg minket, hiába is
sikítanál.
- Mit akarnak? Engedjenek el!
- El fogunk, ne aggódj – simította végig a hátát a harmadik ismeretlen. – De
előbb elszórakozunk veled. – A férfi alkoholtól bűzölgő lehelete a lány nyakát
csiklandozta. – Fogjátok le! – Az ismeretlen két társa azonnal teljesítette a
parancsot, mire Sansa észbe kapott, erős kezek nyomták le a homokba a bokájánál
és a csuklójánál fogva.
- Hagyjanak, kérem! – nyöszörgött a lány kétségbeesetten, mígnem az ismeretlen
harmadik őrülettel teli kacaja elhallgattatta.
- Mondtam már, elengedünk – simított végig támadója a dekoltázsán. – Majd, ha
már elégedettek leszünk. Meg kell még dolgoznod érte, kicsike!
A
többiekkel ellentétben a harmadik férfi sapkát viselt, arcát pedig kendő
takarta, csak a jéghideg tekintete maradt szabad, mellyel gátlástalanul
vizslatta áldozatát. Zsebéből egy bicskát vett elő, lassú, kimért mozdulatokkal
kinyitva, hogy a lány jól láthassa, mi vár rá, ha nem fogadna nekik szót.
- Mit
szólnál, ha megnéznénk, mit rejtegetsz a csini kis ruhád alatt? – a kérdés
hallatán Sansa kétségbeesett kapálózásba kezdett, mire a férfiak még több erőt
adtak bele a lefogásába. – Nem tetszene? Pedig nem kell a beleegyezésed! – A
lány kénytelen volt tűrni, hogy a férfi a hasától indulva végigvágja a szűk
blúzt a testén. Bármennyire is igyekezett visszatartani, érezte, könnyei az
erőfeszítése ellenére is végigszántják az arcát.
- Helyes kis melltartó! – röhögött a csuklóit lefogó suhanc Sansa fölött.
- Vágjuk le azt is, V! – ajánlotta a lábait tartó tag.
- Kussolj már, te hülye! A végén még a nevemen szólítasz! – vicsorgott a sapkás
idegen. – De legyen. – Mire kimondta, a két kosarat tartó szaténpánt egy
reccsenés kíséretében megadta magát. Sansát legyőzte a félelem és a szégyen,
kétségbeesetten zokogott fel. – Fogd be
a száját! – adta ki a parancsot a csoport vezetője, mire a lány arcát félig
betakarta egy hatalmas tenyér, miközben minden gond nélkül fogta össze továbbra
is a két csuklóját a fent térdelő férfi.
- Bezzeg
akkor nem sírtál, amikor más barátját csábítottad el. Most miért nem élvezed? –
simított végig meztelen keblein az ismeretlen. – De édes! A tested egyből
reagál rám. Vajon máshol is ennyire kész lennél, tegyük fel, lejjebb? – A
kérdés feltételekor az ujjak már a köldöke alatt kalandoztak.
- Jöjjön már valaki! – rimánkodott magában Sansa a könnyeit nyelve. – Akárki,
bárki! – Ám úgy tűnt, a sétány valóban olyan kihalt, ahogy azt támadói
állították.
Címkék: fanfiction, Sandor Clegane, Sansa Stark, Trónok harca